lélekméregtelenítés

Szerintem minden ember életében eljön egy olyan pont, amikor azt mondja: nem bírom. Amikor észreveszi, hogy már hónapokkal vagy évekkel ezelőtt elindult lefelé egy lejtőn, és valahányszor úgy érezte, megállt, minden rendben lesz, az csak egy pillanatnyi felüdülés erejéig tartó pozitív fordulat volt. Amilyen hamar jött, olyan hamar is tűnt el. Mintha sosem létezett volna. Vagy, mintha direkt csúfot akarnának belőle űzni. "Elhitted, hogy minden megjavul? Haha! Csúnyán benézted. Ezt kapd ki! Megmutatom ám, hogy van még lejjebb." És akkor újabb mélyrepülés veszi kezdetét. Most én is épp mélyrepülök...

Ekkor pedig jön a kérdés: ki a hibás? Modern kori ember által egyik leggyakrabban ismételt mondat. Mindig kell legyen egy bűnbak, legyen kit okolni, legyen kin/hol levezetni a feszültséget. Ez tűnik a legkézenfekvőbb, gyors, időleges enyhülést hozó megoldásnak. Az ember mindig mindennek keresi az okát. Teljesen rendben van így, hiszen emiatt jutott el oda a világ, ahol most tart. Ez persze újabb, kérdések millióit felvető téma: jó-e az, ahol most tartunk?

Gyermekkoromtól fogva mesébe illő életem volt, ezt tizenhét-nyolc éves fejjel tökéletesen látom, de már akkor is éreztem: nem vagyunk átlagosak. Most viszont olyan "mesebeli fordulatok" sorozata indult meg, aminek a felét legszívesebben elkerültem volna, ha van rá mód. Mondanám, hogy hullámhegy és hullámvölgy váltja egymást, de ez nem lenne igaz. Tíz kilométer hullámvölgyet követ egy domb (semmi hullámhegy), majd minden folytatódik, vagy még rosszabbra fordul. Ki a hibás?

Így látom most az helyzetünket: kilátástalannak. De valahogy mégsem tudom azt mondani, hogy mindennek vége, az életem egy katasztrófa, és ennél nincs lejjebb. Hah! Hogy a manóba ne lenne lejjebb, hiszen folyamatosan haladunk lefelé, és azt tapasztalom, hogy hiába gondolja az ember 'ennél rosszabb már nem lehet', ez csak az ördög falra festése. MINDIG LEHET ROSSZABB. Ha máshonnan nem is tudnám, de elég szétnéznem a világban, és a saját szememmel-fülemmel győződhetek meg róla. Ki a hibás?! Ráadásul, nem csak és kizárólag rossz dolgok történnek velünk. Mert ott vannak azok a "dombok" a hullámvölgyek között, és mikor egy-egy rossz napon ezekre visszaemlékezem, akkor nagyjából Mount Everest magasságúnak tűnnek, életerőt és reményt adnak.

Tudok róla, szóval fölösleges emlékeztetni az afrikai és ázsiai éhező, szomjazó, haldokló milliónyi emberre. Komolyan mondom, én próbálom őket észben tartani, hogy erőt merítsek, és ne lássam olyan borzalmasnak a saját életünket, de nehezemre esik ezt az állapotot fenntartani. Az ember - így én is, - hajlamos negatív oldaláról vizsgálni a problémákat. Itt van az én példám. Csodálatos gyermekkor, tökéletes család. Minden nagyszülőm ismertem, sőt, anyai ágról a dédimet is. Én emlékszem arra, hogy valahányszor kértem valamit a szüleimtől - legyen szó bármiről, tényleg bármiről, - mindig megkaptam, csak ki kellett várnom az alkalmat. Sosem kellett aggódnom semmiért. Szeretetben éltünk, vallásos nevelést kaptam, és én jól éreztem magam a templomban vasárnaponként. Ha ehhez a régi életemhez hasonlítom a mostanit, valóban boldogtalan elégedetlenséget szül. Sosem kerestük, ki a hibás, mert nem volt hiba.

S egyik pillanatról a másikra temettük az első nagyszülőt, majd a másodikat is. Évekkel később temettük apa munkahelyét, és a harmadik nagyszülőmet is. Temettem sok igaznak hitt barátot, szerelmet, régebben virágzó, mára már csak bomló családi kapcsolatokat. Sirattam a régi életem, ami, úgy tűnt, egy pillanat alatt robbant szét és hullott darabokra, de igazából lassan változott meg minden. Talán csak nem akartam észrevenni. Kerestem, ki a hibás...

Nekem egész életemben kiemelkedően fontos szerepet töltött be a hitem. Ahogyan már írtam, vallásos családban nevelkedtem, vallásos általános iskolába jártam, és jelenleg is katolikus gimnáziumba járok. Minden vasárnap elmegyek a templomba, és hétről hétre egyre több kérdést szegezek a Jó Istennek. Ezek a kérdések rend szerint miért-tel kezdődnek, mintha Őt hibáztatnám azért, ami velünk történik. Mintha nem tudnám, hogy Isten, az Atya, mindig is, csakis jót akart és akar nekünk.

Egyre jobban a hatalma alá kerít egyfajta őrjöngő düh. Mindenben megnyilvánul, amitől egy kicsit is félek, vagy ami kellemetlenséget okoz: legyen az a továbbtanulás miatti aggodalmam, egészségügyi vagy megélhetési gondok, esetleg egy szimpla otthon hagyott bérlet. Rettentő dühös leszek, emésztő, forrongó, gyomorból induló, amibe a kezem is beleremeg. Nem tudom irányítani, ilyenkor egyszerűen mindenkire haragszom. Istenre is. Sajnálom Uram, ne haragudj, de haragudtam Rád! Igazán nem akartam, én tényleg nem szerettem volna ezt érezni. Csak elkapott, és elsöpört, letepert. Nem bírok gondolkozni sem olyankor. Kell egy hibás személy. Kell valaki, akit okolhatok.

Keresem a megoldást erre a düh-dologra. Komolyan keresem. De annyira sok elfojtott és önmagamba temetett gondot cipelek, hogy a számát nem tudnám megmondani. Egyről biztosíthatom magam, hogy én tényleg megpróbálom helyén kezelni a lelkemben ezeket a dolgokat, csak nem sikerül. Hiába olvastam el a villámcsapott nőről szóló könyvet, csak ideig-óráig enyhítette azt a lelki szárazságot, amit 2013 nyara óta érzek. És nem akar szűnni. Úgy érzem, hiába teszek meg mindent, nem javul a helyzet. Egyszerűen nem találom magam, a helyem. Nem vagyok benne biztos, hogy most azért, mert elnyelt a nagyvilág fogataga. Majdnem biztosan más oka van.Teljesen össze vagyok zavarodva.

Üres. Ez a legkifejezőbb szó, amit érzek, talán. Szinte semmiben nem lelem örömömet. A templomban jól érzem magam, de imádkozni, úgy mint régen tudtam, csak nagyon ritkán sikerül.

Nem fogok kertelni: elvesztem. Nincs helyem, nem találom.

Kétségbe vagyok esve. Az én kétségeim nagyok, és nehezebbek, mint amennyit az én vállaim elbírnak.

Uram, én tisztában vagyok vele, hogy nem látom, nem láthatom az ok-okozati összefüggéseket, nem látom egyben a képet, hogy miért kell most nekem és a családomnak ezen a nehéz, nagyon nehéz időszakon átmenni. De Rád bízom. Azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, ez által, hogy kiírom magamból minden fájdalmam, hogy azt tudom mondani: Rád bízom. Én csak egyszerűen nem akarom feladni a reményt, és minden evilági dologba vetett reményemet kegyetlenül kinyírta a valóság. A beléd vetett reményem és hitem azonban senki, és semmi nem veheti el tőlem.

Rád bízom. Nem hibáztatlak. Köszönöm, hogy csak ennyi bajunk van. Bármit hoz még az élet, bármilyen rossz dolgon kell még keresztül mennünk, én nem akarok eltávolodni. Egyedül gyenge vagyok, kevés, egy senki. Egyelőre úgy érzem, Anyu a minden. Ha ő nem olyan lenne, amilyen, nem lennék az az ember, aki most vagyok. Anyu a Te földi közvetítőd. Még akkor is, ha néha egy-egy röpke pillanatra nagyon megharagszom rá - vagy Rád. Nélkületek elvéreznék ebben a jeges világban.

Az az én legnagyobb problémám, hogy sokkal empatikusabb vagyok, mint egy átlag ember. A külvilág, vagy egy másik lélek legapróbb rezdülését is földrengésként élem át az én lelkemben. Számomra saját magam elhanyagolása, hogy más emberen segítsek, teljesen normális, elfogadott és bevett dolog. Szeretek lelki szemetes lenni. Nem zavar, ha magamra nem jut idő. Mikor már szinte kiabál rám a lelkem, hogy szánjak egy kis időt oda is, olyankor azért mindig megteszem. Felszínre bukkannak az elnyomott, eltemetett dolgok, egy kicsit sírok, majd rendbe hozom őket Anyu segítségével, hogy azután minden menjen tovább a megszokott mederben.

Mindig is éreztem, és mondták is sokan, hogy más vagyok. Másabb ember, nem átlagos. Anyáék ezt nagyon pozitív dolognak élték meg, és büszkék voltak rám. Alig akadtak velem gondok, a kamaszkorom is zökkenőmentes, mert gyűlölöm a konfliktusokat. Nem tudok kitartóan vitatkozni azokkal, akiket szeretek. Inkább magamon átlépve előbb kérek bocsánatot, vagy előbb próbálok békülni és megegyezni, még ha nem is én hibáztam (nagyobbat). Nem tudok haragban lenni, haragot tartani. Taszítom. Túl érzékeny a lelkem. Egy darazsat sem tudok lefújni (ezekben a spray-kben idegméreg van) anélkül, hogy ne érezném át bűntudattal a fájdalmát. Uram, te teremtettél engem ilyennek. Ilyen érzékenynek. Ilyen GYENGÉNEK. Igen, úgy érzem, hogy gyenge vagyok. Sokszor pedig úgy, hogy selejtes. Minden kis apró dolgon képes vagyok sírni, vagy mély önostorozásba merülni, ha hibázok. TÖKÉLETES próbálok lenni, de nem megy, és ezt rosszabbul bírom, mint egy átlag ember. De nem képmutatós-tökéletesség ez, az evilági életnek való tetszelgés, nem ám. Ez az a fajta tökéletesség, amit akkor ér el az ember, ha azt mind, ami a Bibliában van leírva, ától zéig be tudja tartani. Hát, én nem tudom betartani. Felőlem százan, ezren is mondhatják még, hogy különlegesnek tartanak, szerintem "átlagos bűnös lélek" helyénvalóbb jelző... Ha valóban különleges is vagyok, tehernek érzem, és nem kincsnek. Lelki túlérzékenység... Mint egy elrontott érintőképernyős telefon: nem csak érintésre reagál, hanem már akkor is egyből bemozdul, mikor a használó ujja 15-20 centire van a kijelzőtől...
   A végére, Atyám, már csak ennyit engedj, hadd kérdezzek, mert én tudom, hogy Te nem teremtesz selejtet, és nem hozol létre hasztalan semmit... és senkit. Mi a célod velem, merre kell menjek az életben, és hol, hogyan fog hasznomra válni ez az érzékeny lelkűség? Mutass utat nekem

!