2014. november 12., szerda
2014. november 3., hétfő
csak iróniatabletta bevétele után ajánlott elolvasni
1. Aggódj hitelbe: 6 hónap múlva lesz vizsgaidőszakod? Államvizsgád? Felvételid? Nem baj. Kezdj el már most idegbetegeskedni azon, hogy mi van, ha nem fog sikerülni.
2. Élj úgy, ahogyan mások elvárják tőled: Legyen 1200 ismerősöd Facebookon, illetve 40 fős baráti társaságod, akiknek a véleményére száz százalékosan adsz.
3. Ne leld örömöd igazán semmiben, csak azért csináld meg a dolgokat, mert azokat MEG KELL CSINÁLNI.
4. Legyél rohadtul féltékeny a pasidra. Illetve mindenki másra is: a hosszabb hajú lányokra, a gazdagokra, a szomszéd autójára. Utálj rohadtul magad körül mindenkit.
5. Hidd el, hogy ez a világ a vesztébe rohan és az emberek utálatosak.
6. Ne egyél, vagy igyál meg semmit élvezettel. Legyen bűntudatod minden egyes lenyelt falt után, és vess meg mindenkit, aki néha eljár a Mekibe szemetet enni.
7. Ne zárd le a szar kapcsolataidat. Ülj még a mocsokban pár hónapot vagy évet, hátha belebetegedsz.
8. Legyél türelmetlen, akarj mindent azonnal, kizárva azt, hogy esetleg jön egy jobb lehetőség.
9. Várj a tökéletes pasira/nőre. Ne menj el olyannal randizni, aki első látásra nem jött be neked egymillió százalékosan, mert ugye az élet az olyan, mint a Gossip Girlben.
10. Válassz rossz példaképeket: akik gyűlölködnek, utálatosak, manipulatívak, vagy egoisták.
11. Legyél rohadtul önző: minden kapcsolatodat a haszon, vagy a nyereség tekintetében értékelj.
12. Sajnáld magad.
+1. Élj vissza a hatalmaddal: beszél úgy mindenkivel, mintha a seggedből rántottad volna ki.
2014. szeptember 29., hétfő
Kedves Atyám!
Azért írok, mert szeretném elmesélni, min megyek most keresztül. Jól figyelj, ülj le valahol nyugodt helyre, mert nem lesz könnyű olvasmány. Sőt, biztos vagyok benne, hogy sok helyen nagyon sok Snickersre lesz szükséged ahhoz, hogy folytatni tudd. De nem bánom, mert tudom, hogy az első betűtől az utolsóig át fogod tanulmányozni.
Egy ilyen bevezetés után, szerintem már nagyon kíváncsi vagy, hogy mit szeretnék mondani. Csapjunk a közepébe! Szereted az őszinteséget.
Te adtad az életem, eltervezted, meg minden, úgyhogy arról most nem szólnék részletesen. De meg kell köszönnöm Neked, mert a világ legeslegszerencsésebb emberének érzem magam. Az egyiknek, legalábbis, hátha van még több, na, nem szeretnék önző lenni. Szeretek itt lenni a Földön, szeretem az embereket, meg úgy mindent. Rettentően érzékeny vagyok a világ rezdüléseire, bármi képes könnyekig meghatni. Éppen ez az egyik ok, amiért tollat ragadtam. Az őrületbe kerget ez az érzékenység, mert nem tudom kezelni. Mindent magamra veszek, mintha legalábbis az én feladatom lenne a világ megváltása: az éhezőnek enni adni, a ruhátlant fölruházni, ésatöbbi. De... tudom, ez nem fog a legegyszerűbben hangzani, de szerintem érted majd mire gondolok. Hiába vagyok ilyen érzékeny, sokszor nagyon csúnyán viselkedem az emberekkel. Nem direkt, meg mindig észreveszem magam, meg a hibát, de olyankor legtöbbször már késő, helyre hozni pedig nincs bennem elég erő és bátorság. Hadd szemléltessem:
Társam: "XY ma olyan idétlen pólót vett föl. Úgy idegesít, hogy azt hiszi, jól néz ki, itt kelleti magát, holott egy nagy nulla, pletykás, kövér..." (negatív jelzők végtelen halmozása)
Én: "Teljesen igazad van. Engem az idegesít benne a legjobban, hogy..." (negatív tulajdonságok véget nem érő sorolása)
Én, saját magamhoz, tíz perccel később: "Mekkora marha vagy, hogy mit beszélsz a másik emberről, te sem vagy jobb, ha meg igen, akkor inkább hálát adnál Istennek azért amilyen vagy, mintsem a másikon nevetnél a háta mögött..."
Látod? Igyekszem én, de már mindig késő...
De nem csak erről szeretnék írni Neked. Tudod, mert látod, hogy az utóbbi időben nagyon nagyokat változik a hangulatom, rövid időn belül tapasztalok meg érzelmi mély- és csúcspontokat. Hullámzom. Persze, lehet mondani, hogy rendben van, hormonok meg kamaszkor, de ez nem csak ennyi.
Kiskoromtól kezdve mindig tudtam, miben vagyok jó, és mi szeretnék lenni, mi az, ami megy nekem, amiből majd megélhetek később. Eldöntöttem, - és a környezetem is, - hogy én média- és kommunikáció szakra, írói pályára vagyok való. Egyetlen hiba csúszott be: elfelejtettelek megkérdezni Téged. Tekintve, hogy Te tervezted az életemet, ez azért elég nagy hiba. Hogyan járhatnám be a számomra kijelölt utat, ha arra sem méltatom az Útmutatóm, hogy, mondjuk, megtárgyalom vele, merre menjek? - tettem föl a kérdést magamnak. Így aztán arra jutottam, mindenképp meg kell kérdeznem Tőled: média- és kommunikációismeret szakra szánsz engem? Csak mert februárig jó lenne eldőlnie ennek a kényes kérdésnek, akkor ugyanis le kell adni az egyetemekre a jelentkezést. Persze addig tudok várni, mutasd csak meg nekem, terelgess, hadd jöjjek rá magamtól. De azért, úgy érzem, ezt fontos volt egyenesen megkérdeznem. Azt persze nem merem megtudakolni, hogy ha nem író vagy riporter, vagy valami ilyesmi leszek, akkor mégis mi? Legyen meglepetés. Azt hiszem, szeretni fogok egy ilyen jellegű meglepetést. Persze ne törd magad, a médiás pályával is tökéletesen elégedett lennék. Ez esetben viszont nagy szükségem lenne
-türelemre
-kitartásra
-észre
-erőre,
mert az emelt érettségik 90% fölött bizony nem fognak az ölembe hullani. Szeretném, ha válaszodban mellékelnéd az előbb felsoroltakat, ha megérdemlem. Természetesen nem "ingyen". Megpróbálok majd sok-sok embertárs iránti jótettel "fizetni" érte. Szeretném kipróbálni az önfegyelmezéses költségtérítést is (pl. lemondás, korlátozások, stb.), de ahhoz, hogy ezt gyakorolni tudjam, szintén szükségeltetnek a fent említett adományok.
2013 a lelki sötétség éve lett az életemben, nem említve a családomat ért tragédiákat. Sőt, még 2014 első fele is rémesen alakult, egészen az Edöcsény tanár úr-féle óbudai táborig, ahol aztán visszataláltam Hozzád. Ne haragudj, azokban a napokban nagyon sok mindent vágtam a fejedhez, és egyáltalán nem viselkedtem szeretetreméltóan. Hazajövetelem után rögtön el is mentem gyónni. Köszönöm, hogy megbocsátottál. Igazán csúnyán viselkedtem akkoriban.
Azóta majdnem minden rendben, leszámítva, hogy érzékenyebb vagyok, mint valaha, nyűgösebb, mint valaha, és hullámzóbb, mint valaha.
Most egyél egy Snickerst, mert nagyon érdekes dolgot fogok mondani.
Az elmúlt 1-2 hétben azt éreztem, hogy valami hiányzik. Pár nap beletelt, mire rájöttem, hogy ez a valami inkább valaki, leginkább pedig Te. Nem volt könnyű menet. Tudod, hogy van most két-három nagy démonom, amikkel úgy küzdök, ahogy reményeim szerint szombaton a Diósgyőr fog a Fradi ellen. Szóval nagyon. :) (Kérlek, kérlek, kérlek, győzzük le őket!!! Nagyon kérlek!) Ezekről most nem írnék bővebben, nem illik ilyesmit papírra, azaz inkább monitorra vetni, de tudom, hogy Te pontosan tudod, miről beszélek. Nem kell nekem tollat (billentyűzetet) ragadni ahhoz, hogy ismerd a gondolataim. De így azért személyesebb. Szeretném tökélyre fejleszteni a Veled való kapcsolatom, és ahogyan Ronnie apja, Steve (az Utolsó dalban) a zongorában találja ezt meg, én az írásban.
Kissé eltértem a témától, de ott jártam, hogy kerestelek. Pénteken az iskolában MAJDNEM bementem a déli imaórára, szinte fizikailag fájt, mikor elhaladtam a nyitott kápolna előtt, s mégsem tértem be. Gyenge voltam, manipulatív és a világ dolgaival (konkrétan: fizika óra) túlságosan elfoglalt. Szombat este fél órával mise kezdés előtt már ott voltam a templomban, ennyire hiányoztál. Alig vártam, hogy misére mehessek. Veled. Akartam. Lenni. Jól éreztem magam. Azt hiszem, akkor nem beszélgettünk, csak hallgattunk.
Be kell valljam Neked, ha már így mindent föltettem egyetlen lapra, hogy az elmúlt évek során nagyon hajtottam az iskolában, hogy majd egyszer befuthassak egy világi karriert. Tudod, eleinte pszichológus szerettem volna lenni, és ez továbbra sincs elvetve. Nyitott vagyok azonban arra is, ha egy Hozzád közelebb vivő életutat szánsz nekem, még ha ez nem is mindig látszik így.
Ma tudod mire jöttem rá? Hogy egészen eddig, az elmúlt évben foggal-körömmel ragaszkodva készültem a médiás pályára, és eltemettem magamban annak az eshetőségét, hogy misszionárius legyek, ahogyan ezt a gondolatot már egyszer elültetted a szívemben. Csak világi pályára készültem - ráadásképp a megkérdezésed nélkül. Elég gáz vagyok, ugye? Remélem meg tudsz bocsátani. Szeretnék mostantól jobban odafigyelni Rád, hogy megkérdezzelek, mielőtt nagyon fontos döntéseket hozok. Juttasd eszembe, kérlek, akár napi többször is, hogy Te tervezted az életem, és legyek kedves meghallgatni Téged azt illetően, hogy mi lenne a legjobb nekem, mit szánsz nekem. Enélkül nem igazán tudom ugyanis azt az utat járni, amit nekem találtál ki.
Szeretnék még kérni türelmet, kedvességet és elfogadást. Szeretném, ha sokkal jobban viselkednék az embertársaimmal, és nem idegesítenének annyira. Láttad, hogy ma is mennyire kiborítottak az osztálytársaim. Meg sem kell szólalniuk ahhoz, hogy haragudjak rájuk - mindez azért, mert saját magammal sem vagyok jóban.
De nem csak kérni szeretnék. Köszönök mindent. Tudom, minden este és reggel ezzel kezdek, nagyon uncsi lehet, sablonos, meg minden, hogy feszt ezt hallgatod tőlem, de tényleg, tök komolyan gondolom. Köszönöm az életem, apa állását, azt, aki vagyok, az engem körülvevő idegesítő és kevésbé idegesítő embereket, a könyvtáros nénit, a takarító nénit, meg egyszerűen mindent. Annyira nagyszerű helyet készítettél számomra ebben a világban, hogy ezért sosem tudok majd elég hálás lenni. Rossz napokon próbálok arra gondolni, hogy nem mindenki ilyen szerencsés, és ilyenkor még sokkal jobban érzem feléd a hálát, talán picit jobb kedvem is lesz.
Holnap írunk informatikából, én pedig, ahelyett, hogy azokat a hülye algoritmusokat tanultam volna, ami amúgy a legkevésbé sem érdekel, Neked írtam levelet. Én nem kérem, hogy az összecsapott, szedett-vedett tanulással, amit majd a holnapi nap során az óraközi szünetekben produkálok, ötöst írjak, de egy hármasnak azért nagyon örülnék. :)
Fogalmam sincs hogy köszönjek el
Azt hiszem nem is akarok elköszönni, szóval nem fogok.
Egy ilyen bevezetés után, szerintem már nagyon kíváncsi vagy, hogy mit szeretnék mondani. Csapjunk a közepébe! Szereted az őszinteséget.
Te adtad az életem, eltervezted, meg minden, úgyhogy arról most nem szólnék részletesen. De meg kell köszönnöm Neked, mert a világ legeslegszerencsésebb emberének érzem magam. Az egyiknek, legalábbis, hátha van még több, na, nem szeretnék önző lenni. Szeretek itt lenni a Földön, szeretem az embereket, meg úgy mindent. Rettentően érzékeny vagyok a világ rezdüléseire, bármi képes könnyekig meghatni. Éppen ez az egyik ok, amiért tollat ragadtam. Az őrületbe kerget ez az érzékenység, mert nem tudom kezelni. Mindent magamra veszek, mintha legalábbis az én feladatom lenne a világ megváltása: az éhezőnek enni adni, a ruhátlant fölruházni, ésatöbbi. De... tudom, ez nem fog a legegyszerűbben hangzani, de szerintem érted majd mire gondolok. Hiába vagyok ilyen érzékeny, sokszor nagyon csúnyán viselkedem az emberekkel. Nem direkt, meg mindig észreveszem magam, meg a hibát, de olyankor legtöbbször már késő, helyre hozni pedig nincs bennem elég erő és bátorság. Hadd szemléltessem:
Társam: "XY ma olyan idétlen pólót vett föl. Úgy idegesít, hogy azt hiszi, jól néz ki, itt kelleti magát, holott egy nagy nulla, pletykás, kövér..." (negatív jelzők végtelen halmozása)
Én: "Teljesen igazad van. Engem az idegesít benne a legjobban, hogy..." (negatív tulajdonságok véget nem érő sorolása)
Én, saját magamhoz, tíz perccel később: "Mekkora marha vagy, hogy mit beszélsz a másik emberről, te sem vagy jobb, ha meg igen, akkor inkább hálát adnál Istennek azért amilyen vagy, mintsem a másikon nevetnél a háta mögött..."
Látod? Igyekszem én, de már mindig késő...
De nem csak erről szeretnék írni Neked. Tudod, mert látod, hogy az utóbbi időben nagyon nagyokat változik a hangulatom, rövid időn belül tapasztalok meg érzelmi mély- és csúcspontokat. Hullámzom. Persze, lehet mondani, hogy rendben van, hormonok meg kamaszkor, de ez nem csak ennyi.
Kiskoromtól kezdve mindig tudtam, miben vagyok jó, és mi szeretnék lenni, mi az, ami megy nekem, amiből majd megélhetek később. Eldöntöttem, - és a környezetem is, - hogy én média- és kommunikáció szakra, írói pályára vagyok való. Egyetlen hiba csúszott be: elfelejtettelek megkérdezni Téged. Tekintve, hogy Te tervezted az életemet, ez azért elég nagy hiba. Hogyan járhatnám be a számomra kijelölt utat, ha arra sem méltatom az Útmutatóm, hogy, mondjuk, megtárgyalom vele, merre menjek? - tettem föl a kérdést magamnak. Így aztán arra jutottam, mindenképp meg kell kérdeznem Tőled: média- és kommunikációismeret szakra szánsz engem? Csak mert februárig jó lenne eldőlnie ennek a kényes kérdésnek, akkor ugyanis le kell adni az egyetemekre a jelentkezést. Persze addig tudok várni, mutasd csak meg nekem, terelgess, hadd jöjjek rá magamtól. De azért, úgy érzem, ezt fontos volt egyenesen megkérdeznem. Azt persze nem merem megtudakolni, hogy ha nem író vagy riporter, vagy valami ilyesmi leszek, akkor mégis mi? Legyen meglepetés. Azt hiszem, szeretni fogok egy ilyen jellegű meglepetést. Persze ne törd magad, a médiás pályával is tökéletesen elégedett lennék. Ez esetben viszont nagy szükségem lenne
-türelemre
-kitartásra
-észre
-erőre,
mert az emelt érettségik 90% fölött bizony nem fognak az ölembe hullani. Szeretném, ha válaszodban mellékelnéd az előbb felsoroltakat, ha megérdemlem. Természetesen nem "ingyen". Megpróbálok majd sok-sok embertárs iránti jótettel "fizetni" érte. Szeretném kipróbálni az önfegyelmezéses költségtérítést is (pl. lemondás, korlátozások, stb.), de ahhoz, hogy ezt gyakorolni tudjam, szintén szükségeltetnek a fent említett adományok.
2013 a lelki sötétség éve lett az életemben, nem említve a családomat ért tragédiákat. Sőt, még 2014 első fele is rémesen alakult, egészen az Edöcsény tanár úr-féle óbudai táborig, ahol aztán visszataláltam Hozzád. Ne haragudj, azokban a napokban nagyon sok mindent vágtam a fejedhez, és egyáltalán nem viselkedtem szeretetreméltóan. Hazajövetelem után rögtön el is mentem gyónni. Köszönöm, hogy megbocsátottál. Igazán csúnyán viselkedtem akkoriban.
Azóta majdnem minden rendben, leszámítva, hogy érzékenyebb vagyok, mint valaha, nyűgösebb, mint valaha, és hullámzóbb, mint valaha.
Most egyél egy Snickerst, mert nagyon érdekes dolgot fogok mondani.
Az elmúlt 1-2 hétben azt éreztem, hogy valami hiányzik. Pár nap beletelt, mire rájöttem, hogy ez a valami inkább valaki, leginkább pedig Te. Nem volt könnyű menet. Tudod, hogy van most két-három nagy démonom, amikkel úgy küzdök, ahogy reményeim szerint szombaton a Diósgyőr fog a Fradi ellen. Szóval nagyon. :) (Kérlek, kérlek, kérlek, győzzük le őket!!! Nagyon kérlek!) Ezekről most nem írnék bővebben, nem illik ilyesmit papírra, azaz inkább monitorra vetni, de tudom, hogy Te pontosan tudod, miről beszélek. Nem kell nekem tollat (billentyűzetet) ragadni ahhoz, hogy ismerd a gondolataim. De így azért személyesebb. Szeretném tökélyre fejleszteni a Veled való kapcsolatom, és ahogyan Ronnie apja, Steve (az Utolsó dalban) a zongorában találja ezt meg, én az írásban.
Kissé eltértem a témától, de ott jártam, hogy kerestelek. Pénteken az iskolában MAJDNEM bementem a déli imaórára, szinte fizikailag fájt, mikor elhaladtam a nyitott kápolna előtt, s mégsem tértem be. Gyenge voltam, manipulatív és a világ dolgaival (konkrétan: fizika óra) túlságosan elfoglalt. Szombat este fél órával mise kezdés előtt már ott voltam a templomban, ennyire hiányoztál. Alig vártam, hogy misére mehessek. Veled. Akartam. Lenni. Jól éreztem magam. Azt hiszem, akkor nem beszélgettünk, csak hallgattunk.
Be kell valljam Neked, ha már így mindent föltettem egyetlen lapra, hogy az elmúlt évek során nagyon hajtottam az iskolában, hogy majd egyszer befuthassak egy világi karriert. Tudod, eleinte pszichológus szerettem volna lenni, és ez továbbra sincs elvetve. Nyitott vagyok azonban arra is, ha egy Hozzád közelebb vivő életutat szánsz nekem, még ha ez nem is mindig látszik így.
Ma tudod mire jöttem rá? Hogy egészen eddig, az elmúlt évben foggal-körömmel ragaszkodva készültem a médiás pályára, és eltemettem magamban annak az eshetőségét, hogy misszionárius legyek, ahogyan ezt a gondolatot már egyszer elültetted a szívemben. Csak világi pályára készültem - ráadásképp a megkérdezésed nélkül. Elég gáz vagyok, ugye? Remélem meg tudsz bocsátani. Szeretnék mostantól jobban odafigyelni Rád, hogy megkérdezzelek, mielőtt nagyon fontos döntéseket hozok. Juttasd eszembe, kérlek, akár napi többször is, hogy Te tervezted az életem, és legyek kedves meghallgatni Téged azt illetően, hogy mi lenne a legjobb nekem, mit szánsz nekem. Enélkül nem igazán tudom ugyanis azt az utat járni, amit nekem találtál ki.
Szeretnék még kérni türelmet, kedvességet és elfogadást. Szeretném, ha sokkal jobban viselkednék az embertársaimmal, és nem idegesítenének annyira. Láttad, hogy ma is mennyire kiborítottak az osztálytársaim. Meg sem kell szólalniuk ahhoz, hogy haragudjak rájuk - mindez azért, mert saját magammal sem vagyok jóban.
De nem csak kérni szeretnék. Köszönök mindent. Tudom, minden este és reggel ezzel kezdek, nagyon uncsi lehet, sablonos, meg minden, hogy feszt ezt hallgatod tőlem, de tényleg, tök komolyan gondolom. Köszönöm az életem, apa állását, azt, aki vagyok, az engem körülvevő idegesítő és kevésbé idegesítő embereket, a könyvtáros nénit, a takarító nénit, meg egyszerűen mindent. Annyira nagyszerű helyet készítettél számomra ebben a világban, hogy ezért sosem tudok majd elég hálás lenni. Rossz napokon próbálok arra gondolni, hogy nem mindenki ilyen szerencsés, és ilyenkor még sokkal jobban érzem feléd a hálát, talán picit jobb kedvem is lesz.
Holnap írunk informatikából, én pedig, ahelyett, hogy azokat a hülye algoritmusokat tanultam volna, ami amúgy a legkevésbé sem érdekel, Neked írtam levelet. Én nem kérem, hogy az összecsapott, szedett-vedett tanulással, amit majd a holnapi nap során az óraközi szünetekben produkálok, ötöst írjak, de egy hármasnak azért nagyon örülnék. :)
Fogalmam sincs hogy köszönjek el
Azt hiszem nem is akarok elköszönni, szóval nem fogok.
2014. szeptember 9., kedd
perchè sarà migliore e io sarò migliore...
Chiedo scusa a chi ho tradito, e affanculo ogni nemico
Che io vinca o che io perda è sempre la stesssa merda
E non importa quanta gente ho visto, quanta ne ho conosciuta
Questa vita ha conquistato me e io l'ho conquistata
"Questa vita" ha detto mia madre "figlio mio va vissuta,
Questa vita non guarda in faccia e in faccia al massimo sputa"
Io mi pulisco e basta con la manica della mia giacca
E quando qualcuno ti schiaccia devi essere il primo che attacca.
Non ce l'ho mai fatta, ho sempre incassato,
E sempre incazzato, fino a perdere il fiato
Arriverà la fine, ma non sarà la fine
E come ogni volta ad aspettare e fare mille file
Con il tuo numero in mano e su di te un primo piano
Come un bel film che purtroppo non guarderà nessuno.
Io non lo so chi sono e mi spaventa scoprirlo,
Guardo il mio volto allo specchio ma non saprei disegnarlo
Come ti parlo, parlo da sempre della mia stessa vita,
Non posso rifarlo e raccontarlo è una gran fatica.
Vorrei che fosse oggi, in un attimo già domani
Per reiniziare, per stravolgere tutti i miei piani,
Perchè sarà migliore e io sarò migliore
Come un bel film che lascia tutti senza parole.
Non mi sembra vero e non lo è mai sembrato
Facile, dolce perchè amaro come il passato
Tutto questo mi ha cambiato
E mi son fatto rubare forse gli anni migliori
Dalle mie paranoie e da mille altri errori
Sono strano lo ammetto, e conto più di un difetto
Ma qualcuno lassù mi ha guardato e mi ha detto:
"Io ti salvo stavolta, come l'ultima volta".
Quante ne vorrei fare ma poi rimango fermo,
Guardo la vita in foto e già è arrivato un altro inverno,
Non cambio mai su questo mai, distruggo tutto sempre,
Se vi ho deluso chieder scusa non servirà a niente.
Che io vinca o che io perda è sempre la stesssa merda
E non importa quanta gente ho visto, quanta ne ho conosciuta
Questa vita ha conquistato me e io l'ho conquistata
"Questa vita" ha detto mia madre "figlio mio va vissuta,
Questa vita non guarda in faccia e in faccia al massimo sputa"
Io mi pulisco e basta con la manica della mia giacca
E quando qualcuno ti schiaccia devi essere il primo che attacca.
Non ce l'ho mai fatta, ho sempre incassato,
E sempre incazzato, fino a perdere il fiato
Arriverà la fine, ma non sarà la fine
E come ogni volta ad aspettare e fare mille file
Con il tuo numero in mano e su di te un primo piano
Come un bel film che purtroppo non guarderà nessuno.
Io non lo so chi sono e mi spaventa scoprirlo,
Guardo il mio volto allo specchio ma non saprei disegnarlo
Come ti parlo, parlo da sempre della mia stessa vita,
Non posso rifarlo e raccontarlo è una gran fatica.
Vorrei che fosse oggi, in un attimo già domani
Per reiniziare, per stravolgere tutti i miei piani,
Perchè sarà migliore e io sarò migliore
Come un bel film che lascia tutti senza parole.
Non mi sembra vero e non lo è mai sembrato
Facile, dolce perchè amaro come il passato
Tutto questo mi ha cambiato
E mi son fatto rubare forse gli anni migliori
Dalle mie paranoie e da mille altri errori
Sono strano lo ammetto, e conto più di un difetto
Ma qualcuno lassù mi ha guardato e mi ha detto:
"Io ti salvo stavolta, come l'ultima volta".
Quante ne vorrei fare ma poi rimango fermo,
Guardo la vita in foto e già è arrivato un altro inverno,
Non cambio mai su questo mai, distruggo tutto sempre,
Se vi ho deluso chieder scusa non servirà a niente.
Vorrei che fosse oggi, in un attimo già domani
Per reiniziare, per stravolgere tutti i miei piani,
Perchè sarà migliore e io sarò migliore
Come un bel film che lascia tutti senza parole...
Per reiniziare, per stravolgere tutti i miei piani,
Perchè sarà migliore e io sarò migliore
Come un bel film che lascia tutti senza parole...
2014. augusztus 28., csütörtök
lélekméregtelenítés
Szerintem minden ember életében eljön egy olyan pont, amikor azt mondja: nem
bírom. Amikor észreveszi, hogy már hónapokkal vagy évekkel ezelőtt
elindult lefelé egy lejtőn, és valahányszor úgy érezte, megállt, minden
rendben lesz, az csak egy pillanatnyi felüdülés erejéig tartó pozitív
fordulat volt. Amilyen hamar jött, olyan hamar is tűnt el. Mintha sosem
létezett volna. Vagy, mintha direkt csúfot akarnának belőle űzni. "Elhitted,
hogy minden megjavul? Haha! Csúnyán benézted. Ezt kapd ki! Megmutatom
ám, hogy van még lejjebb." És akkor újabb mélyrepülés veszi kezdetét. Most én is épp mélyrepülök...
Ekkor pedig jön a kérdés: ki a hibás? Modern kori ember által egyik leggyakrabban ismételt mondat. Mindig kell legyen egy bűnbak, legyen kit okolni, legyen kin/hol levezetni a feszültséget. Ez tűnik a legkézenfekvőbb, gyors, időleges enyhülést hozó megoldásnak. Az ember mindig mindennek keresi az okát. Teljesen rendben van így, hiszen emiatt jutott el oda a világ, ahol most tart. Ez persze újabb, kérdések millióit felvető téma: jó-e az, ahol most tartunk?
Gyermekkoromtól fogva mesébe illő életem volt, ezt tizenhét-nyolc éves fejjel tökéletesen látom, de már akkor is éreztem: nem vagyunk átlagosak. Most viszont olyan "mesebeli fordulatok" sorozata indult meg, aminek a felét legszívesebben elkerültem volna, ha van rá mód. Mondanám, hogy hullámhegy és hullámvölgy váltja egymást, de ez nem lenne igaz. Tíz kilométer hullámvölgyet követ egy domb (semmi hullámhegy), majd minden folytatódik, vagy még rosszabbra fordul. Ki a hibás?
Így látom most az helyzetünket: kilátástalannak. De valahogy mégsem tudom azt mondani, hogy mindennek vége, az életem egy katasztrófa, és ennél nincs lejjebb. Hah! Hogy a manóba ne lenne lejjebb, hiszen folyamatosan haladunk lefelé, és azt tapasztalom, hogy hiába gondolja az ember 'ennél rosszabb már nem lehet', ez csak az ördög falra festése. MINDIG LEHET ROSSZABB. Ha máshonnan nem is tudnám, de elég szétnéznem a világban, és a saját szememmel-fülemmel győződhetek meg róla. Ki a hibás?! Ráadásul, nem csak és kizárólag rossz dolgok történnek velünk. Mert ott vannak azok a "dombok" a hullámvölgyek között, és mikor egy-egy rossz napon ezekre visszaemlékezem, akkor nagyjából Mount Everest magasságúnak tűnnek, életerőt és reményt adnak.
Tudok róla, szóval fölösleges emlékeztetni az afrikai és ázsiai éhező, szomjazó, haldokló milliónyi emberre. Komolyan mondom, én próbálom őket észben tartani, hogy erőt merítsek, és ne lássam olyan borzalmasnak a saját életünket, de nehezemre esik ezt az állapotot fenntartani. Az ember - így én is, - hajlamos negatív oldaláról vizsgálni a problémákat. Itt van az én példám. Csodálatos gyermekkor, tökéletes család. Minden nagyszülőm ismertem, sőt, anyai ágról a dédimet is. Én emlékszem arra, hogy valahányszor kértem valamit a szüleimtől - legyen szó bármiről, tényleg bármiről, - mindig megkaptam, csak ki kellett várnom az alkalmat. Sosem kellett aggódnom semmiért. Szeretetben éltünk, vallásos nevelést kaptam, és én jól éreztem magam a templomban vasárnaponként. Ha ehhez a régi életemhez hasonlítom a mostanit, valóban boldogtalan elégedetlenséget szül. Sosem kerestük, ki a hibás, mert nem volt hiba.
S egyik pillanatról a másikra temettük az első nagyszülőt, majd a másodikat is. Évekkel később temettük apa munkahelyét, és a harmadik nagyszülőmet is. Temettem sok igaznak hitt barátot, szerelmet, régebben virágzó, mára már csak bomló családi kapcsolatokat. Sirattam a régi életem, ami, úgy tűnt, egy pillanat alatt robbant szét és hullott darabokra, de igazából lassan változott meg minden. Talán csak nem akartam észrevenni. Kerestem, ki a hibás...
Nekem egész életemben kiemelkedően fontos szerepet töltött be a hitem. Ahogyan már írtam, vallásos családban nevelkedtem, vallásos általános iskolába jártam, és jelenleg is katolikus gimnáziumba járok. Minden vasárnap elmegyek a templomba, és hétről hétre egyre több kérdést szegezek a Jó Istennek. Ezek a kérdések rend szerint miért-tel kezdődnek, mintha Őt hibáztatnám azért, ami velünk történik. Mintha nem tudnám, hogy Isten, az Atya, mindig is, csakis jót akart és akar nekünk.
Egyre jobban a hatalma alá kerít egyfajta őrjöngő düh. Mindenben megnyilvánul, amitől egy kicsit is félek, vagy ami kellemetlenséget okoz: legyen az a továbbtanulás miatti aggodalmam, egészségügyi vagy megélhetési gondok, esetleg egy szimpla otthon hagyott bérlet. Rettentő dühös leszek, emésztő, forrongó, gyomorból induló, amibe a kezem is beleremeg. Nem tudom irányítani, ilyenkor egyszerűen mindenkire haragszom. Istenre is. Sajnálom Uram, ne haragudj, de haragudtam Rád! Igazán nem akartam, én tényleg nem szerettem volna ezt érezni. Csak elkapott, és elsöpört, letepert. Nem bírok gondolkozni sem olyankor. Kell egy hibás személy. Kell valaki, akit okolhatok.
Keresem a megoldást erre a düh-dologra. Komolyan keresem. De annyira sok elfojtott és önmagamba temetett gondot cipelek, hogy a számát nem tudnám megmondani. Egyről biztosíthatom magam, hogy én tényleg megpróbálom helyén kezelni a lelkemben ezeket a dolgokat, csak nem sikerül. Hiába olvastam el a villámcsapott nőről szóló könyvet, csak ideig-óráig enyhítette azt a lelki szárazságot, amit 2013 nyara óta érzek. És nem akar szűnni. Úgy érzem, hiába teszek meg mindent, nem javul a helyzet. Egyszerűen nem találom magam, a helyem. Nem vagyok benne biztos, hogy most azért, mert elnyelt a nagyvilág fogataga. Majdnem biztosan más oka van.Teljesen össze vagyok zavarodva.
Üres. Ez a legkifejezőbb szó, amit érzek, talán. Szinte semmiben nem lelem örömömet. A templomban jól érzem magam, de imádkozni, úgy mint régen tudtam, csak nagyon ritkán sikerül.
Nem fogok kertelni: elvesztem. Nincs helyem, nem találom.
Kétségbe vagyok esve. Az én kétségeim nagyok, és nehezebbek, mint amennyit az én vállaim elbírnak.
Uram, én tisztában vagyok vele, hogy nem látom, nem láthatom az ok-okozati összefüggéseket, nem látom egyben a képet, hogy miért kell most nekem és a családomnak ezen a nehéz, nagyon nehéz időszakon átmenni. De Rád bízom. Azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, ez által, hogy kiírom magamból minden fájdalmam, hogy azt tudom mondani: Rád bízom. Én csak egyszerűen nem akarom feladni a reményt, és minden evilági dologba vetett reményemet kegyetlenül kinyírta a valóság. A beléd vetett reményem és hitem azonban senki, és semmi nem veheti el tőlem.
Rád bízom. Nem hibáztatlak. Köszönöm, hogy csak ennyi bajunk van. Bármit hoz még az élet, bármilyen rossz dolgon kell még keresztül mennünk, én nem akarok eltávolodni. Egyedül gyenge vagyok, kevés, egy senki. Egyelőre úgy érzem, Anyu a minden. Ha ő nem olyan lenne, amilyen, nem lennék az az ember, aki most vagyok. Anyu a Te földi közvetítőd. Még akkor is, ha néha egy-egy röpke pillanatra nagyon megharagszom rá - vagy Rád. Nélkületek elvéreznék ebben a jeges világban.
Az az én legnagyobb problémám, hogy sokkal empatikusabb vagyok, mint egy átlag ember. A külvilág, vagy egy másik lélek legapróbb rezdülését is földrengésként élem át az én lelkemben. Számomra saját magam elhanyagolása, hogy más emberen segítsek, teljesen normális, elfogadott és bevett dolog. Szeretek lelki szemetes lenni. Nem zavar, ha magamra nem jut idő. Mikor már szinte kiabál rám a lelkem, hogy szánjak egy kis időt oda is, olyankor azért mindig megteszem. Felszínre bukkannak az elnyomott, eltemetett dolgok, egy kicsit sírok, majd rendbe hozom őket Anyu segítségével, hogy azután minden menjen tovább a megszokott mederben.
Mindig is éreztem, és mondták is sokan, hogy más vagyok. Másabb ember, nem átlagos. Anyáék ezt nagyon pozitív dolognak élték meg, és büszkék voltak rám. Alig akadtak velem gondok, a kamaszkorom is zökkenőmentes, mert gyűlölöm a konfliktusokat. Nem tudok kitartóan vitatkozni azokkal, akiket szeretek. Inkább magamon átlépve előbb kérek bocsánatot, vagy előbb próbálok békülni és megegyezni, még ha nem is én hibáztam (nagyobbat). Nem tudok haragban lenni, haragot tartani. Taszítom. Túl érzékeny a lelkem. Egy darazsat sem tudok lefújni (ezekben a spray-kben idegméreg van) anélkül, hogy ne érezném át bűntudattal a fájdalmát. Uram, te teremtettél engem ilyennek. Ilyen érzékenynek. Ilyen GYENGÉNEK. Igen, úgy érzem, hogy gyenge vagyok. Sokszor pedig úgy, hogy selejtes. Minden kis apró dolgon képes vagyok sírni, vagy mély önostorozásba merülni, ha hibázok. TÖKÉLETES próbálok lenni, de nem megy, és ezt rosszabbul bírom, mint egy átlag ember. De nem képmutatós-tökéletesség ez, az evilági életnek való tetszelgés, nem ám. Ez az a fajta tökéletesség, amit akkor ér el az ember, ha azt mind, ami a Bibliában van leírva, ától zéig be tudja tartani. Hát, én nem tudom betartani. Felőlem százan, ezren is mondhatják még, hogy különlegesnek tartanak, szerintem "átlagos bűnös lélek" helyénvalóbb jelző... Ha valóban különleges is vagyok, tehernek érzem, és nem kincsnek. Lelki túlérzékenység... Mint egy elrontott érintőképernyős telefon: nem csak érintésre reagál, hanem már akkor is egyből bemozdul, mikor a használó ujja 15-20 centire van a kijelzőtől...
A végére, Atyám, már csak ennyit engedj, hadd kérdezzek, mert én tudom, hogy Te nem teremtesz selejtet, és nem hozol létre hasztalan semmit... és senkit. Mi a célod velem, merre kell menjek az életben, és hol, hogyan fog hasznomra válni ez az érzékeny lelkűség? Mutass utat nekem
!
Ekkor pedig jön a kérdés: ki a hibás? Modern kori ember által egyik leggyakrabban ismételt mondat. Mindig kell legyen egy bűnbak, legyen kit okolni, legyen kin/hol levezetni a feszültséget. Ez tűnik a legkézenfekvőbb, gyors, időleges enyhülést hozó megoldásnak. Az ember mindig mindennek keresi az okát. Teljesen rendben van így, hiszen emiatt jutott el oda a világ, ahol most tart. Ez persze újabb, kérdések millióit felvető téma: jó-e az, ahol most tartunk?
Gyermekkoromtól fogva mesébe illő életem volt, ezt tizenhét-nyolc éves fejjel tökéletesen látom, de már akkor is éreztem: nem vagyunk átlagosak. Most viszont olyan "mesebeli fordulatok" sorozata indult meg, aminek a felét legszívesebben elkerültem volna, ha van rá mód. Mondanám, hogy hullámhegy és hullámvölgy váltja egymást, de ez nem lenne igaz. Tíz kilométer hullámvölgyet követ egy domb (semmi hullámhegy), majd minden folytatódik, vagy még rosszabbra fordul. Ki a hibás?
Így látom most az helyzetünket: kilátástalannak. De valahogy mégsem tudom azt mondani, hogy mindennek vége, az életem egy katasztrófa, és ennél nincs lejjebb. Hah! Hogy a manóba ne lenne lejjebb, hiszen folyamatosan haladunk lefelé, és azt tapasztalom, hogy hiába gondolja az ember 'ennél rosszabb már nem lehet', ez csak az ördög falra festése. MINDIG LEHET ROSSZABB. Ha máshonnan nem is tudnám, de elég szétnéznem a világban, és a saját szememmel-fülemmel győződhetek meg róla. Ki a hibás?! Ráadásul, nem csak és kizárólag rossz dolgok történnek velünk. Mert ott vannak azok a "dombok" a hullámvölgyek között, és mikor egy-egy rossz napon ezekre visszaemlékezem, akkor nagyjából Mount Everest magasságúnak tűnnek, életerőt és reményt adnak.
Tudok róla, szóval fölösleges emlékeztetni az afrikai és ázsiai éhező, szomjazó, haldokló milliónyi emberre. Komolyan mondom, én próbálom őket észben tartani, hogy erőt merítsek, és ne lássam olyan borzalmasnak a saját életünket, de nehezemre esik ezt az állapotot fenntartani. Az ember - így én is, - hajlamos negatív oldaláról vizsgálni a problémákat. Itt van az én példám. Csodálatos gyermekkor, tökéletes család. Minden nagyszülőm ismertem, sőt, anyai ágról a dédimet is. Én emlékszem arra, hogy valahányszor kértem valamit a szüleimtől - legyen szó bármiről, tényleg bármiről, - mindig megkaptam, csak ki kellett várnom az alkalmat. Sosem kellett aggódnom semmiért. Szeretetben éltünk, vallásos nevelést kaptam, és én jól éreztem magam a templomban vasárnaponként. Ha ehhez a régi életemhez hasonlítom a mostanit, valóban boldogtalan elégedetlenséget szül. Sosem kerestük, ki a hibás, mert nem volt hiba.
S egyik pillanatról a másikra temettük az első nagyszülőt, majd a másodikat is. Évekkel később temettük apa munkahelyét, és a harmadik nagyszülőmet is. Temettem sok igaznak hitt barátot, szerelmet, régebben virágzó, mára már csak bomló családi kapcsolatokat. Sirattam a régi életem, ami, úgy tűnt, egy pillanat alatt robbant szét és hullott darabokra, de igazából lassan változott meg minden. Talán csak nem akartam észrevenni. Kerestem, ki a hibás...
Nekem egész életemben kiemelkedően fontos szerepet töltött be a hitem. Ahogyan már írtam, vallásos családban nevelkedtem, vallásos általános iskolába jártam, és jelenleg is katolikus gimnáziumba járok. Minden vasárnap elmegyek a templomba, és hétről hétre egyre több kérdést szegezek a Jó Istennek. Ezek a kérdések rend szerint miért-tel kezdődnek, mintha Őt hibáztatnám azért, ami velünk történik. Mintha nem tudnám, hogy Isten, az Atya, mindig is, csakis jót akart és akar nekünk.
Egyre jobban a hatalma alá kerít egyfajta őrjöngő düh. Mindenben megnyilvánul, amitől egy kicsit is félek, vagy ami kellemetlenséget okoz: legyen az a továbbtanulás miatti aggodalmam, egészségügyi vagy megélhetési gondok, esetleg egy szimpla otthon hagyott bérlet. Rettentő dühös leszek, emésztő, forrongó, gyomorból induló, amibe a kezem is beleremeg. Nem tudom irányítani, ilyenkor egyszerűen mindenkire haragszom. Istenre is. Sajnálom Uram, ne haragudj, de haragudtam Rád! Igazán nem akartam, én tényleg nem szerettem volna ezt érezni. Csak elkapott, és elsöpört, letepert. Nem bírok gondolkozni sem olyankor. Kell egy hibás személy. Kell valaki, akit okolhatok.
Keresem a megoldást erre a düh-dologra. Komolyan keresem. De annyira sok elfojtott és önmagamba temetett gondot cipelek, hogy a számát nem tudnám megmondani. Egyről biztosíthatom magam, hogy én tényleg megpróbálom helyén kezelni a lelkemben ezeket a dolgokat, csak nem sikerül. Hiába olvastam el a villámcsapott nőről szóló könyvet, csak ideig-óráig enyhítette azt a lelki szárazságot, amit 2013 nyara óta érzek. És nem akar szűnni. Úgy érzem, hiába teszek meg mindent, nem javul a helyzet. Egyszerűen nem találom magam, a helyem. Nem vagyok benne biztos, hogy most azért, mert elnyelt a nagyvilág fogataga. Majdnem biztosan más oka van.Teljesen össze vagyok zavarodva.
Üres. Ez a legkifejezőbb szó, amit érzek, talán. Szinte semmiben nem lelem örömömet. A templomban jól érzem magam, de imádkozni, úgy mint régen tudtam, csak nagyon ritkán sikerül.
Nem fogok kertelni: elvesztem. Nincs helyem, nem találom.
Kétségbe vagyok esve. Az én kétségeim nagyok, és nehezebbek, mint amennyit az én vállaim elbírnak.
Uram, én tisztában vagyok vele, hogy nem látom, nem láthatom az ok-okozati összefüggéseket, nem látom egyben a képet, hogy miért kell most nekem és a családomnak ezen a nehéz, nagyon nehéz időszakon átmenni. De Rád bízom. Azt hiszem, most jutottam el arra a pontra, ez által, hogy kiírom magamból minden fájdalmam, hogy azt tudom mondani: Rád bízom. Én csak egyszerűen nem akarom feladni a reményt, és minden evilági dologba vetett reményemet kegyetlenül kinyírta a valóság. A beléd vetett reményem és hitem azonban senki, és semmi nem veheti el tőlem.
Rád bízom. Nem hibáztatlak. Köszönöm, hogy csak ennyi bajunk van. Bármit hoz még az élet, bármilyen rossz dolgon kell még keresztül mennünk, én nem akarok eltávolodni. Egyedül gyenge vagyok, kevés, egy senki. Egyelőre úgy érzem, Anyu a minden. Ha ő nem olyan lenne, amilyen, nem lennék az az ember, aki most vagyok. Anyu a Te földi közvetítőd. Még akkor is, ha néha egy-egy röpke pillanatra nagyon megharagszom rá - vagy Rád. Nélkületek elvéreznék ebben a jeges világban.
Az az én legnagyobb problémám, hogy sokkal empatikusabb vagyok, mint egy átlag ember. A külvilág, vagy egy másik lélek legapróbb rezdülését is földrengésként élem át az én lelkemben. Számomra saját magam elhanyagolása, hogy más emberen segítsek, teljesen normális, elfogadott és bevett dolog. Szeretek lelki szemetes lenni. Nem zavar, ha magamra nem jut idő. Mikor már szinte kiabál rám a lelkem, hogy szánjak egy kis időt oda is, olyankor azért mindig megteszem. Felszínre bukkannak az elnyomott, eltemetett dolgok, egy kicsit sírok, majd rendbe hozom őket Anyu segítségével, hogy azután minden menjen tovább a megszokott mederben.
Mindig is éreztem, és mondták is sokan, hogy más vagyok. Másabb ember, nem átlagos. Anyáék ezt nagyon pozitív dolognak élték meg, és büszkék voltak rám. Alig akadtak velem gondok, a kamaszkorom is zökkenőmentes, mert gyűlölöm a konfliktusokat. Nem tudok kitartóan vitatkozni azokkal, akiket szeretek. Inkább magamon átlépve előbb kérek bocsánatot, vagy előbb próbálok békülni és megegyezni, még ha nem is én hibáztam (nagyobbat). Nem tudok haragban lenni, haragot tartani. Taszítom. Túl érzékeny a lelkem. Egy darazsat sem tudok lefújni (ezekben a spray-kben idegméreg van) anélkül, hogy ne érezném át bűntudattal a fájdalmát. Uram, te teremtettél engem ilyennek. Ilyen érzékenynek. Ilyen GYENGÉNEK. Igen, úgy érzem, hogy gyenge vagyok. Sokszor pedig úgy, hogy selejtes. Minden kis apró dolgon képes vagyok sírni, vagy mély önostorozásba merülni, ha hibázok. TÖKÉLETES próbálok lenni, de nem megy, és ezt rosszabbul bírom, mint egy átlag ember. De nem képmutatós-tökéletesség ez, az evilági életnek való tetszelgés, nem ám. Ez az a fajta tökéletesség, amit akkor ér el az ember, ha azt mind, ami a Bibliában van leírva, ától zéig be tudja tartani. Hát, én nem tudom betartani. Felőlem százan, ezren is mondhatják még, hogy különlegesnek tartanak, szerintem "átlagos bűnös lélek" helyénvalóbb jelző... Ha valóban különleges is vagyok, tehernek érzem, és nem kincsnek. Lelki túlérzékenység... Mint egy elrontott érintőképernyős telefon: nem csak érintésre reagál, hanem már akkor is egyből bemozdul, mikor a használó ujja 15-20 centire van a kijelzőtől...
A végére, Atyám, már csak ennyit engedj, hadd kérdezzek, mert én tudom, hogy Te nem teremtesz selejtet, és nem hozol létre hasztalan semmit... és senkit. Mi a célod velem, merre kell menjek az életben, és hol, hogyan fog hasznomra válni ez az érzékeny lelkűség? Mutass utat nekem
!
2014. augusztus 8., péntek
Ne szakíts félbe, Uram, imádkozom!
Ember: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...
Isten: Tessék!
E: Ne szakíts félbe, kérlek! Imádkozom.
I: De hisz éppen megszólítottál.
E: Én megszólítottalak? Á - tulajdonképpen nem. Az ima szól így: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...
I: No tessék, már megint! Te hívsz engem, hogy beszélgessünk egy kicsit, nem? Tehát miről van szó?
E: Szenteltessék meg a Te neved...
I: Komolyan gondolod?
E: Mit?
I: Valóban meg akarod szentelni a nevem? Tudod, hogy mit jelent eztulajdonképpen?
E: Azt jelenti... azt jelenti... A csuda vigye el, mit tudom én, mit jelent! Honnan tudjam?
I: Azt jelenti, hogy meg akarsz tisztelni, hogy én neked egyedülállóan fontos vagyok, hogy számodra a nevem értékes.
E: Igen, ezt értem. Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is...
I: Teszel ezért valamit?
E: Hogy a Te akaratod teljesüljön? Természetesen! Rendszeresen járok istentiszteletre, egyházi adót fizetek, ha valamire gyűjtenek én is adakozom, megtartom a böjtöt, és szoktam imádkozni is...
I: Én többet akarok; hogy az életed rendbe jöjjön, hogy a szokásaidat, melyek mások idegeire mennek elhagyd. Azt akarom, hogy a betegek meggyógyuljanak, az éhezők ételhez jussanak, a szomorúakat megvigasztalják...
E: Miért éppen nekem mondod ezt? Mit gondolsz, hány gazdag képmutató ül a templomban? Nézz csak körül!
I: Bocsáss meg! Azt hittem, te valóban azért imádkozol, hogy legyen meg az akaratom. Ez ugyanis egészen személyesen annál kezdődik, aki ezt kéri.
E: Ez világos. Imádkozhatom most tovább? Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...
I: Ember, máris túlságosan kövér vagy! Kérésedben a kötelezettség is benne rejlik, hogy valóban tegyél valamit azért, hogy a világ millió éhezője naponta kenyérhez jusson.
E: És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek...
I: És Jancsi?
E: Jancsi? Ne kezdd el most már őt is! Nagyon jól tudod, hogy valahányszor találkozunk, olyan szemtelen, hogy dühöngeni kezdek. És ő is tudja ezt. Nem vesz komolyan, mint munkatársát, és egyáltalán, az idegeimen táncol ez az alak...
I: Tudom, tudom! És az imádságod?
E: Nem úgy értettem!
I: Legalább becsületes vagy. Örömet szerez neked, hogy ilyen sok keserűséggel és ellenszenvvel rohangálsz a világban?
E: Beteggé tesz.
I: Meggyógyítlak. Bocsáss meg Jancsinak, és én megbocsátok neked.
E: Hm... Nem tudom, hogy rá tudom-e szánni magamat.
I: Segítek neked!
E: És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól...
I: Nagyon szívesen. Kérlek, kerüld azokat a személyeket és helyeket, ahol kísértésbe kerülhetsz!
E: Hogy gondolod ezt?
I: Hiszen ismered gyenge pontjaidat! Udvariatlanságod, magatartásod azanyagiakban, agresszió, nevelés. Ne adj lehetőséget a kísértésnek.
E: Azt hiszem, ez életem legnehezebb Miatyánkja. De most van először köze a mindennapi életemhez.
I: Remek! Imádkozd nyugodtan végig!
E: Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
I: Tudod mi a legjobb? Az, hogy ha olyan emberek, mint te, elkezdenek engem komolyan venni, igazán imádkozni és az én akaratomat tenni, akkor aztán észreveszik, hogy mindaz, amit az én országom eljöveteléért tesznek, őket magukat is boldoggá teszi!
2014. augusztus 1., péntek
how can be the pain so timeless if time is on your side?
Mit ér egy év? Kérdezd meg a bukott diákot. Mennyit ér egy hónap? kérdezd meg az anyukát, aki épp egy koraszülött csecsemőt hozott a világra. Mennyit ér egy hét? Kérdezd meg a hetilap egyik szerkesztőjét. Mennyit ér egy óra? Kérdezd meg a randira váró szerelmeseket. Mennyit ér egy perc? Kérdezd meg attól, aki lekéste a vonatot. Mennyit ér egy másodperc? Kérdezd meg attól, aki éppenhogy túlélt egy balesetet. Mennyit ér egy századmásodperc? Kérdezd meg attól, aki az olimpián ezüst érmes lett. Jegyezd meg: az idő senkire se vár! Becsüld meg, ne értelmetlenségekre pazarold!!
2014. június 20., péntek
olvastam
"– Legalább – mondta még mindig csukott szemmel – elköszönhettél volna.
Felültem, és a nyakamig húztam a takarót. Az egész olyan szürreálisnak tűnt, ahogy ott volt kiterülve a szőnyegemen. Még azt sem tudtam, hogyan találta meg a házamat. Tulajdonképpen az egész kapcsolatunk története, kezdve onnan, ahogy megismerkedtünk, olyan volt, akár egy hosszú álom, kacifántos és különös, csupa olyan dologgal, amiknek kellene, hogy legyen értelmük, de nem volt. Mit is mondott nekem a legelső nap? Valamit a természetes kémiáról. Azt állította, hogy már rögtön az első pillanatban észrevette, és talán ez, vagy valami ilyesmi lehetett a magyarázata, hogy folyton, újra és újra egymásba botlottunk. De az is lehet, hogy csak állati kitartó volt.
Akárhogy is, azt éreztem, hogy útkereszteződéshez érkeztünk. Döntenem kellett. Felült, és egyik kezével az arcát dörzsölgette. Erősen megviseltnek látszott, de legalább nem tört el semmije. Aztán rám nézett, mintha most rajtam lenne a sor, hogy mondjak vagy tegyek valamit.
– Nem hiszem, hogy azt akarod, hogy közöd legyen hozzám –, kezdtem csendesen –, nem akarhatod.
Erre kicsit fájdalmas arcot vágva felállt, majd odalépett az ágyamhoz, és leült mellém. Aztán közelebb hajolt hozzám, kezét felcsúsztatta a karomon egészen a tarkómig, majd még közelebb húzott magához, és egy hosszú pillanatig így maradtunk, egymás szemébe nézve.
És akkor felvillant az emlékeimben egy kép a tegnap estéről. Olyan volt, mint egy fotó vagy filmjelenet: egy fiú és egy lány áll a telefonfülke előtt. A lány kezével takarja a szemét. A fiú vele szemben áll, és őt nézi. Halkan, megnyugtatóan beszél. És ekkor a lány váratlanul előrelép, belefúrja az arcát a fiú mellkasába, az pedig felemeli a kezét, hogy megsimogassa a lány haját.
Szóval én voltam. Lehet, hogy mindvégig tudtam is, ezért menekültem. Mert én sohasem mutatom ki a gyengeségem, én sohasem függök senkitől. És ha ő is olyan lett volna, mint a többiek, és csak hagyja, hogy elmenjek, úgy is jó lett volna. Könnyen túltettem volna magam az egészen, a kényelmes felejtésbe menekülve, ahol bezártam volna a szívem olyan szorosan, ahogy eddig is, és olyan mélyre, ahol senki sem éri el. Most Dexter annyira közel volt hozzám, mint még soha. Úgy tűnt, ez a pillanat oly sok irányba vezethet, mint ahogy a pókháló ágazik el végtelen lehetőségek felé.
Valahányszor meghozol egy döntést, különösen egy olyat, ami ellen sokáig küzdesz előtte, az mindig minden másra is hatással lesz, amely olykor annyira jelentős, hogy megremegteti a lábad, máskor pedig olyan elenyésző, hogy alig veszed észre a változást. De ott van.
És akkor, miközben a világ többi része mit sem sejtve éli tovább az életét, éppen a reggeli kávéját szürcsölgeti, a napilapok sporthíreit olvasgatja, vagy a kimosott ruhájáért indul a tisztítóba, előrehajoltam, és megcsókoltam Dextert, meghozva a döntést, ami mindent megváltoztathat. Talán valahol keletkezett egy enyhe hullám, egy apró rezgés, valami piciny változás az univerzumban, ami szinte észre sem vehető. Én legalábbis semmit sem éreztem belőle. Csak azt, hogy Dexter visszacsókol (…).”
Felültem, és a nyakamig húztam a takarót. Az egész olyan szürreálisnak tűnt, ahogy ott volt kiterülve a szőnyegemen. Még azt sem tudtam, hogyan találta meg a házamat. Tulajdonképpen az egész kapcsolatunk története, kezdve onnan, ahogy megismerkedtünk, olyan volt, akár egy hosszú álom, kacifántos és különös, csupa olyan dologgal, amiknek kellene, hogy legyen értelmük, de nem volt. Mit is mondott nekem a legelső nap? Valamit a természetes kémiáról. Azt állította, hogy már rögtön az első pillanatban észrevette, és talán ez, vagy valami ilyesmi lehetett a magyarázata, hogy folyton, újra és újra egymásba botlottunk. De az is lehet, hogy csak állati kitartó volt.
Akárhogy is, azt éreztem, hogy útkereszteződéshez érkeztünk. Döntenem kellett. Felült, és egyik kezével az arcát dörzsölgette. Erősen megviseltnek látszott, de legalább nem tört el semmije. Aztán rám nézett, mintha most rajtam lenne a sor, hogy mondjak vagy tegyek valamit.
– Nem hiszem, hogy azt akarod, hogy közöd legyen hozzám –, kezdtem csendesen –, nem akarhatod.
Erre kicsit fájdalmas arcot vágva felállt, majd odalépett az ágyamhoz, és leült mellém. Aztán közelebb hajolt hozzám, kezét felcsúsztatta a karomon egészen a tarkómig, majd még közelebb húzott magához, és egy hosszú pillanatig így maradtunk, egymás szemébe nézve.
És akkor felvillant az emlékeimben egy kép a tegnap estéről. Olyan volt, mint egy fotó vagy filmjelenet: egy fiú és egy lány áll a telefonfülke előtt. A lány kezével takarja a szemét. A fiú vele szemben áll, és őt nézi. Halkan, megnyugtatóan beszél. És ekkor a lány váratlanul előrelép, belefúrja az arcát a fiú mellkasába, az pedig felemeli a kezét, hogy megsimogassa a lány haját.
Szóval én voltam. Lehet, hogy mindvégig tudtam is, ezért menekültem. Mert én sohasem mutatom ki a gyengeségem, én sohasem függök senkitől. És ha ő is olyan lett volna, mint a többiek, és csak hagyja, hogy elmenjek, úgy is jó lett volna. Könnyen túltettem volna magam az egészen, a kényelmes felejtésbe menekülve, ahol bezártam volna a szívem olyan szorosan, ahogy eddig is, és olyan mélyre, ahol senki sem éri el. Most Dexter annyira közel volt hozzám, mint még soha. Úgy tűnt, ez a pillanat oly sok irányba vezethet, mint ahogy a pókháló ágazik el végtelen lehetőségek felé.
Valahányszor meghozol egy döntést, különösen egy olyat, ami ellen sokáig küzdesz előtte, az mindig minden másra is hatással lesz, amely olykor annyira jelentős, hogy megremegteti a lábad, máskor pedig olyan elenyésző, hogy alig veszed észre a változást. De ott van.
És akkor, miközben a világ többi része mit sem sejtve éli tovább az életét, éppen a reggeli kávéját szürcsölgeti, a napilapok sporthíreit olvasgatja, vagy a kimosott ruhájáért indul a tisztítóba, előrehajoltam, és megcsókoltam Dextert, meghozva a döntést, ami mindent megváltoztathat. Talán valahol keletkezett egy enyhe hullám, egy apró rezgés, valami piciny változás az univerzumban, ami szinte észre sem vehető. Én legalábbis semmit sem éreztem belőle. Csak azt, hogy Dexter visszacsókol (…).”
2014. március 22., szombat
OM
“legközelebb hagyom, hogy amit magamban mind
megfojthatok
az a szívemben ne hagyjon nyomot
és ha elgurult, hadd menjen nagyon
elé senki ne álljon az úton
mert csak magamnak hazudhatok
én az életet szeretem nagyon”
megfojthatok
az a szívemben ne hagyjon nyomot
és ha elgurult, hadd menjen nagyon
elé senki ne álljon az úton
mert csak magamnak hazudhatok
én az életet szeretem nagyon”
2014. január 2., csütörtök
Szemenszedett igazság
Lehet, hogy a kígyó szúrta el tényleg,
Azzal az átkozott alma-trükkel.
Vagy lehet, hogy csak Ádám volt papucsférj, és nem figyelt arra Éva mikor bliccel.
Vagy lehet, hogy csak én vagyok egyszerű,
Hogy az okot inkább magamban látva...
Hogy hogy kerültem a Földre, minek fognám másra?
Hogy mitől van az egyik egy egérlyukban, miközben New Yorkban a palota szépül?
És miért van a szépség, ha valakitől Quasimodo is halálra rémül?
Vagy lehet, hogy én vagyok a vak, hogy az okot mindig magunkban látva,
Hogy miért kerültünk a bajba, minek fognád másra?
Mert valahogy minden összeáll
Az Isten mindent jól csinál
Mindent úgy, ahogy kéne
Mindenkit úgy ahogy kérte
Mert végül minden célba ér
A sor végén a rím megél
Mindig úgy ahogy kéne,
Mindenki kap ahogy kérte majd
Mert valahogy minden összeáll
Az Isten mindent jól csinál
Mindent úgy, ahogy kéne
Mindenkit úgy ahogy kérte
Mert végül minden célba ér
A sor végén a rím megél
Mindig úgy ahogy kéne,
Mindenki kap ahogy kérte
És miért él az egyik majd 120 évet
Ha a másiknak a szülőágy a végzet
Vagy mitől korog Keleten az egyik gyomra
Ha így élünk Nyugaton
Majd szólj ha érted
Vagy lehet, hogy csak én vagyok egyszerű, hogy az okot átlátszónak érzem
Hogy mi itt a kérdés
Én nem is értem
Hogy miért bukik mindig meg minden elnök
Ha azzal kezdi mind, hogy ők majd tudják
Hogy miért akar vezetni jónéhány, miközben nem hogy mást, magukat se látják
De tudom, hogy én vagyok a vak,
Hogy az okot egyszerűen látom
A film meg forog
Olyan, mint a péntek 13
Mert valahogy minden összeáll
Az Isten mindent jól csinál
Mindent úgy, ahogy kéne
Mindenkit úgy ahogy kérte
Mert végül minden célba ér
A sor végén a rím megél
Mindig úgy ahogy kéne,
Mindenki kap ahogy kérte majd
Mert valahogy minden összeáll
Az Isten mindent jól csinál
Mindent úgy, ahogy kéne
Mindenkit úgy ahogy kérte
Mert végül minden célba ér
A sor végén a rím megél
Mindig úgy ahogy kéne,
Mindenki kap ahogy kérte
Minden olyan ahogy te és én akartam
Ilyen egyszerű ez
Olyan úgy ahogy van
Senki nem fizet hidd el soha helyettünk
Semmi nem a miénk
Jövünk és megyünk
Ilyen egyszerű minden, mint egy pofon
Mert valahogy minden összeáll
Az Isten mindent jól csinál
Mindent úgy, ahogy kéne
Mindenkit úgy ahogy kérte
Mert végül minden célba ér
A sor végén a rím megél
Mindig úgy ahogy kéne,
Mindenki kap ahogy kérte majd
Mert valahogy minden összeáll
Az Isten mindent jól csinál
Mindent úgy, ahogy kéne
Mindenkit úgy ahogy kérte
Mert végül minden célba ér
A sor végén a rím megél
Mindig úgy ahogy kéne,
Mindenki kap ahogy kérte
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)