"Süt a nap, megmutatta magát a tavasz. Boldogság. Mosoly. Igazi, őszinte, szívből jövő. Ott lent jön létre. Piciny, dobogó szerved hozza világra. Ha mosolyog a szíved, önkéntelenül fog a szád is mosolyra húzódni. Átsüt rajtad. A Te saját napocskád. Megvan a kisugárzásod. Mosolyogj rá egy rosszkedvű idegenre. Pár pillanat, és ráragad a mosoly. Meg fogja köszönni. Ha szóban nem is, de Te tudni fogod. Felszabadultan örülsz az életnek, a melegnek és minden apró piciny bogárnak. Tavasz. A fák újra kivirulnak. Virágok kidugják a fejüket a hideg talajból, és megfürdenek a nap sugaraiban. Újjászületnek. Ugyanúgy, ahogy mi is. Megváltozik egynéhány dolog. Megismered a világot egy újabb arculatáról, és egyre jobban megszereted. Vagy megutálod. Más oldalát mutatja, s ha nem önszántadból, ők elérik, amit szeretnének. De ne hagyd ... kérlek ne hagyd. Mosolyogj, ha fáj. Nevess, ha éget. Örülj, ha kínoz. Zavard össze az embereket. Ne törődj azzal, mit gondolnak mások. Bízz magadban. Új esély. Újabb lehetőségek. Élj vele. Meglátod, megéri. "
"Jött-múlt fölöttem az idő napról-napra. Minden lépése új reményt, új emlékeket hozott, s lassankint belekötött engem a megszokott örömök menetébe. Fájdalmam engedett; de jaj, nyomába nem ugyan új fájdalom, hanem új fájdalmak vetése lépett. Mi lehetett ugyanis oka ama fájdalom akadálytalan és mélységes belémhatolásának, ha nem az, hogy homokra állítottam lelkivilágomat, mikor a mulandóhoz úgy ragaszkodtam, mintha nem volna mulandó." /Szent Ágoston/
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése