olvastam

"– Legalább – mondta még mindig csukott szemmel – elköszönhettél volna.
Felültem, és a nyakamig húztam a takarót. Az egész olyan szürreálisnak tűnt, ahogy ott volt kiterülve a szőnyegemen. Még azt sem tudtam, hogyan találta meg a házamat. Tulajdonképpen az egész kapcsolatunk története, kezdve onnan, ahogy megismerkedtünk, olyan volt, akár egy hosszú álom, kacifántos és különös, csupa olyan dologgal, amiknek kellene, hogy legyen értelmük, de nem volt. Mit is mondott nekem a legelső nap? Valamit a természetes kémiáról. Azt állította, hogy már rögtön az első pillanatban észrevette, és talán ez, vagy valami ilyesmi lehetett a magyarázata, hogy folyton, újra és újra egymásba botlottunk. De az is lehet, hogy csak állati kitartó volt. 
Akárhogy is, azt éreztem, hogy útkereszteződéshez érkeztünk. Döntenem kellett. Felült, és egyik kezével az arcát dörzsölgette. Erősen megviseltnek látszott, de legalább nem tört el semmije. Aztán rám nézett, mintha most rajtam lenne a sor, hogy mondjak vagy tegyek valamit.
– Nem hiszem, hogy azt akarod, hogy közöd legyen hozzám –, kezdtem csendesen –, nem akarhatod. 
Erre kicsit fájdalmas arcot vágva felállt, majd odalépett az ágyamhoz, és leült mellém. Aztán közelebb hajolt hozzám, kezét felcsúsztatta a karomon egészen a tarkómig, majd még közelebb húzott magához, és egy hosszú pillanatig így maradtunk, egymás szemébe nézve.
És akkor felvillant az emlékeimben egy kép a tegnap estéről. Olyan volt, mint egy fotó vagy filmjelenet: egy fiú és egy lány áll a telefonfülke előtt. A lány kezével takarja a szemét. A fiú vele szemben áll, és őt nézi. Halkan, megnyugtatóan beszél. És ekkor a lány váratlanul előrelép, belefúrja az arcát a fiú mellkasába, az pedig felemeli a kezét, hogy megsimogassa a lány haját.
Szóval én voltam. Lehet, hogy mindvégig tudtam is, ezért menekültem. Mert én sohasem mutatom ki a gyengeségem, én sohasem függök senkitől. És ha ő is olyan lett volna, mint a többiek, és csak hagyja, hogy elmenjek, úgy is jó lett volna. Könnyen túltettem volna magam az egészen, a kényelmes felejtésbe menekülve, ahol bezártam volna a szívem olyan szorosan, ahogy eddig is, és olyan mélyre, ahol senki sem éri el. Most Dexter annyira közel volt hozzám, mint még soha. Úgy tűnt, ez a pillanat oly sok irányba vezethet, mint ahogy a pókháló ágazik el végtelen lehetőségek felé.
Valahányszor meghozol egy döntést, különösen egy olyat, ami ellen sokáig küzdesz előtte, az mindig minden másra is hatással lesz, amely olykor annyira jelentős, hogy megremegteti a lábad, máskor pedig olyan elenyésző, hogy alig veszed észre a változást. De ott van.
És akkor, miközben a világ többi része mit sem sejtve éli tovább az életét, éppen a reggeli kávéját szürcsölgeti, a napilapok sporthíreit olvasgatja, vagy a kimosott ruhájáért indul a tisztítóba, előrehajoltam, és megcsókoltam Dextert, meghozva a döntést, ami mindent megváltoztathat. Talán valahol keletkezett egy enyhe hullám, egy apró rezgés, valami piciny változás az univerzumban, ami szinte észre sem vehető. Én legalábbis semmit sem éreztem belőle. Csak azt, hogy Dexter visszacsókol (…).”