"Néha elgondolkozom azon, hogy mért nem tudjuk értékelni és megbecsülni az életet. Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk ugyanolyan átlagos, céltalan kavargás legyen. Mert az! Ha szétnézek a világban mindenki csak rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem is tudja mi a cél. Ha megtudnád, hogy 30 napod maradt az életből ugyanígy viselkednél? Ugyanúgy elveszteget
néd a perceket és nem tennél semmit? Nem hiszem. Akkor értékes lenne minden pillanat. De miért kell ahhoz katasztrófa, hogy megtanuljunk ÉLNI? Miért nem megy ez gondok nélkül? És vajon miért akkor tudnánk a legjobban szeretni mikor már nem lehet? Miért akkor hiányzik valaki a legjobban mikor már elérhetetlen? Nagy kérdések ezek, a válasz pedig talán nem is olyan nehéz. Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a lelkünkkel látni, csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést. Pedig nem lenne nehéz. Ha megpróbálnánk néha magunkba látni rájöhetnénk mennyire elsiklunk a valódi élet felett. Ha tudnád, hogy mikor ér véget az életed minden perc egy kincs volna. Minden boldog óra egy örökkévalóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI. Nem félnél megtenni azt, amit régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat, amik már annyira beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem tűnnek.
Mikor érezted utoljára a szél simogatását az arcodon? Mikor álltál meg gyönyörködni az út szélén egy virágban? Mikor szaladtál önfeledten a kék ég alatt? Mikor? Talán míg kicsi voltál. És milyen szép dolgok is ezek, nem? Kár, hogy manapság már szinte kinevetik azt, aki ezek közül bármelyiket is megteszi. Nem illik be ebbe a hibátlan társadalomképbe. A mai világnak már nem ez a szép. Lassacskán kezdünk érzéketlenné válni a valódi szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt. Nem tudjuk megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene. Ha megszerzel valamit már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod. Nem így van? Eldobod és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell. Ez az EGO hatalma a lélek és az ''én'' felett. Álarcokba bújt önző emberek róják cél nélküli köreiket nap mint nap, újra és újra, amíg meg nem történik valami, ami kiszakítja őket ebből. A fájdalomban még képesek vagyunk meglátni a szépet. A hétköznapokban már ritkán. Persze ki vagyok én, hogy megmondom mi a helyes és megítélek másokat? Én is csak egy vagyok a sok közül, de én szeretnék változtatni. Nem a világot megváltani, csak magamat. Szeretném, ha minden napom úgy tudnám élni, mintha az utolsó lenne. Meglátni a szépet és ledobni az álarcot. Mástól várni a boldogságot butaság. Mert aki boldoggá tehet az csakis önmagad!"
Az előző sorok nem tőlem vannak, de nagyszerűen összefoglalja az én gondolataimat. Elmondja, hogy ami a legjobban tönkreteszi a boldogságunkat, az az egónk. A saját önzőségünk. A Biblia tökéletesen leírja: az ember akkor boldog, ha ad. Mert minél többet ad, annál több marad neki. A legkőszívűbb embert is ellágyítja, ha azt látja, hogy egy másik teremtménynek jó - jó, őmiatta, az ő tette miatt, mert adott neki: szeretet, enni, inni, simogatást, kedves szót, viccet, ruhát... Legyen az egy doromboló kiscica, vagy egy embertársunk, ha mi okoztunk neki boldogságot, akkor mi érezzük magunk jobban, mint jó cselekedetünk élvezője. Sokan nevetnek ezen: tégy jót mással, és akkor boldog leszel. Szerintem minden embernek meg kellene ismernie ezt az érzést, a felnőtt kor küszöbén. Ugyanis az ilyenkor érő boldogság-, barátság-, szerelem- és Istenélmények meghatározóak az egész későbbi életben. Mind a pályaválasztásban, mind a párválasztásban is. Hiszen aki egészen közelről megtapasztalta Istent, nem igazán képes olyan párt választani magának, akivel erről nem tud beszélni. És egy olyan ember, akinek nincsen közvetlen Istenélménye, sőt, a Vele való kapcsolata sem minősíthető elfogadhatónak, nehezen élne le egy életet egy "szentfazékkal", nem igaz? Persze az lenne a legjobb és az ideális, ha minden embernek jó kapcsolata lenne az Atyával, és legalább ezt a kritériumot le lehetne húzni párválasztásnál a "FELTÉTELEK" című listáról. Akár az Istenközelség a feltétel, akár az ateizmus.
Hogyan lehetünk tehát boldogok? Ha egyszerűen akarnék válaszolni, azt mondanám: Vele. Ennyire egyszerű. Ne félj... csak higgy. Azt mondom, ennyire egyszerű. Pedig ez nem egyszerű. Bízzam magam oda valakinek, akit nem látok, nem hallok, nem érzek?
Jézus, azzal, hogy eljött közénk, megkönnyítette a helyzetet, hiszen ezt mondta: "Amit eggyel a legkisebbek közül megtesztek, azt velem teszitek meg." Ebben a mondatban minden benne van. Először is az, hogy Isten, Jézus itt van velünk a minden napokban. Itt van bennem, itt van anyában, a testvéremben... Mindenkiben. Egymáson keresztül tapasztalhatjuk meg Őt, tehát. Akinek a Vele való kapcsolata már igen csak előrehaladott, képes Jézust saját magában is fölfedezni. De megtalálni a boldogságot magunkban nem lehet. Mással kell jót tennünk ahhoz, hogy boldogok legyünk. Ha mást boldognak látjuk, akkor örül benne az Isten. És örül bennünk is. Nem hihetetlen? Kapocs, minden ember között. Ezért is van különösen szükségünk egymásra. Először másban kell meglátni az Istent, ha megvan, utána nézzünk szét magunkban is. Másban könnyebb fölismerni magunkat. Szükségünk van tehát egymásra. Nem jó az embernek egyedül.
Ám a boldogsághoz vezető út nagyon sokszor fájdalommal és szenvedéssel van kikövezve. Az tud csak igazán örülni, aki már könnyezett eleget, ugyan is. Mennyivel jobban értékeljük az ebédet, ha nem reggeliztünk... szinte mindegy, mit kapunk, farkas étvággyal vetjük rá magunkat. Így van ez a boldogságban is. Sokszor a szenvedés, éhezés útján jutunk el hozzá. És mikor fölcsillan a remény, a kiút, akkor már mindegy kitől, milyen formában kapjuk meg, nagyon tudunk neki örülni. Attól vagyunk boldogok, mert végre boldogok lehetünk. Ez egy kicsit furcsa, de így van.
Vannak az életben hamis boldogságok. Amiktől az ember jól érzi magát. De ez mindig véges. És soha nem az igazi. Például egy okos telefon boldoggá tud tenni? Kapásból milliók válaszolnák, hogy igen (többek között olyanok, akiknek nincs). Igen, boldoggá tud tenni ideig-óráig. És aztán mi lesz? Megszokjuk. Kimegy a divatból. Lelassul, tönkremegy, ellopják, kapunk helyette újat. Ezek a tárgyak, vagy a beképzelt 'igényeink' (pl. telefon, számítógép, háromféle ugyan olyan ruha, mert úgy érezzük, ettől boldogok leszünk: magyarul a luxuscikkek) kielégítésére szolgáló esendő földi próbálkozásunk csak rövid ideig tartó, hamis boldogsághoz vezetnek. Persze ezek is nagyon jó dolgok, csak tudni kell kezelni a létüket, vagy éppen a nem létüket. Nagyon fontos, hogy ne ezektől "várjuk a megváltást", mert akkor egész életünkben boldogtalanok maradunk.
Mi tehát a lényeg? Jézus a lényeg. Egyszerűen megfogalmazni így lehet, de az egész dolog azért nem merül ki ennyiben. Hozzá el kell jutni. Hogyan jutunk el Hozzá? A tetteink és embertársainkon keresztül. Ahogy velük bánunk. És ha már az rendben van, akkor ideje magunkban is fölismerni Őt.
